Könyörgés reményért

Könyörgés reményért

Most már tudom, hogy a való világ
nem rím, nem fény, nem forró pillanat.
Most már tudom, hogy mindaz, ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.

Tudom, hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs, tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs elöttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.

Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat..., ha vannak.

/Kamarás Klára/

Shamboo Wokantonka

ettől a daltól még ma is összeszorul a szivem...
pedig már nagyon rég volt,amikor ezt kaptam tőled...

elmúlás

Nagy István Attila
Az elmúlás

Mennyire fáj ez a kétségbeesés,
a cselekedni nem képes indulat,
csak tűröm a rám zuhogó csöndet,
miközben várom a találkozás
alamizsna perceit.
Mert nincs bennem erő összetörni
az esztelen vágyakozást,
az ábrándot, hogy formává egyesülhet
az életem.
Nem kell kiülni többé a reménytelenség
árnyékos partjára,
miközben odalent úgy zúg a folyó,
mintha magasról zuhanna,
pedig csak kényelmesen hömpölyög.
Békességbe fut a világ,
ha elcsendesül bennem,
s talán még észre sem veszem,
hogy az elmúlás
szenvedélyesen
magához ölel.
[Kegyelemre ítélve, 2000]

fáj

Some words about horses

béke

játék

jóóóó játék :-)

Come Tenderness

Lisa Gerrard - Come Tenderness

mark knopfler and zucchero

mark knopfler and zucchero
who will the next fool be
két kedvenc együtt

My Face of you

szivem békéje

Garou

First Day of My Life

une chanson de l'album piece of my soul

Ridammi Il Sole

a holnapnak

A holnapnak...

Olyan valótlan ez,
ahogy a pipitér illatát
küldöm neked.

A tüdőmben hordom.

Február valótlanságából
csomagoltam be
egypár dobbanásba,
hogy elvigye hozzád,
a Csendbe.

Milyen valótlan ez.

Ez a lehunyt minden.
Mintha rejthetne,
örökre.

Valahogy az,
Ahogyan élünk.
Mi ketten.

Te bennem, vagy...
én, ...bennem.

lélegzet

LÉLEGZET

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.



(Nemes Nagy Ágnes)

itt is vagy..és mégsem

itt is vagy..és mégsem
mindig velem vagy,pedig sosem voltál...
sokat gondolok rád,pedig még a gondolatot sem érdemled
féltelek,mert halálos beteg vagy...és nem tudom,meddig tarthat még ,hogy
itt is vagy...és mégsem

mindjárt 25 éves

...rég volt,vagy tán tegnap...

Apák és anyák

Apám tudta a csillagok nevét
Anyám kötözte virágok sebét
Anyám szebb volt az apám szemében
Apám egy szó volt az anyám nevében

Anyám ismerte apám lépteit
Apám szerette anyám éveit
Anyám felhő volt világos égen
Apám esőcsepp megázott réten

S eljöttek értem...

(Adamis Anna)



...a fiam mindjárt 25 éves...

hajnali hangulat

Pillangó pillanat
Megfogtam a fénysugár szívét
dobban - izzik - mosolyog
napom kérge alatt
csillagom táncol
pillanatok ablakában...
kacsint egyet -árnyas múltam
illanidő-ketrecek
sötét sarkában keresem
magam
hol vagy?
kopogok ajtómon belülről...
engedj be magamba
-körülnézek kérdéseim házában -
köveim között remény pici fénye futkos
-bezárom...rohannak az álmok Hozzád
-eltűnő évek integetnek
induló vonatokról csend...
a csend...
csodadala felvonyít a teliholdra
felizzik az égen az utolsó sóhaj
milyen sötét a napok alja
ugrok bele - önmagamba
szikrákat vet az abroncsvas
simította köves álmon
farkas üvölt a rég tájon
hol vagy?
újra megcsókol a csend
tiéd vagyok
kapd el álmom zuhanását
szoríts életre szívedben

egyszer talán megtalálja az utat hozzám

soha nincs késő bocsánatot kérni attól,akit megbántottunk
soha nincs késő,egészen addig,amíg lélegzünk...
egyszer talán megtalálja az utat hozzám
várok...
várok...
várok...

kőkemény világ

Nehéz döntéseket kellet hoznom a napokban.

De megtörtént. Lezárult valami,és

ezzel kezdetét veszi valami új.

úgy élj...

„Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen…
Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben.
Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat.
Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen. … akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen.
Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!”

Szirmokat havaznak a fák

"Szirmokat havaznak a fák...
A nap tüzétől lángol a gyúlékony világ, ó
Mégis vonz a fénye még közelebb...
Mindig az egész kéne - még közelebb..."

L'amore è Nell'aria

ajándék

Egy forró nyári napon adták kezébe az égiek. Remegett a megindultságtól, amikor látta , milyen törékenynek tetszik. Igen különös ajándékot bíztak rá, olyat, amit egykor majd át kell engednie a világnak. Addig, mint megtudta, neki kell vigyáznia rá. Az asszony azt felelte, megértette a feladatot, és tisztelettudóan hazavitte. Elhatározta, hogy igyekszik megfelelni a belé helyezett bizalomnak.

Először szinte nem is tágított mellőle, óvta mindentől, amit ártalmasnak érzett: szorongva figyelte, valahányszor kikerült a védőburokból, amit formált köré. Kezdte azonban felismerni, hogy nem pátyolgathatja örökké, meg kell tanítania a zord viszonyok közepette is kitartani, hogy megerősödhessen. Így hát féltő gonddal, mind több teret engedett neki, hogy féktelen vadóccá cseperedhessen.

Néha éjjelenként álmatlanul feküdt az ágyában, és elfogta a kétség. Vajon képes-e megbírkózni az ijesztő felelősséggel, amelyet ráruháztak? Aztán hallotta az égiek halk suttogását, mely biztosította, hogy a lehető legjobban végzi a dolgát. Akkor megnyugodva elaludt.

Ahogy teltek az évek, egyre magabiztosabban viselte kötelezettségét. Az ajándék puszta létével oly sokrétüen gazdaggá tette életét, hogy már nem is emlékezett, milyen volt annak előtte, s el sem tudta képzelni, milyen lenne nélküle. Majdnem el is felejtette, miben egyezett meg az égiekkel.

Egy szép napon tudatára ébredt, mennyire megváltozott az ajándék. Már cseppet sem látszott védtelennek. Sugárzott belőle az energia és az elszántság. Hónapról, hónapra erősebbé vált, s az aszony fejében ott járt az igérete. A szíve mélyén tudta, hamarosan lejár az idő, amíg övé az ajándék.

Elkerülhetetlenül elérkezett a pillanat, amikor az égiek eljöttek, hogy elvegyék az ajándékot, és a nagyvilágnak juttassák azt, Az asszony elszomorodott, mert érezte, hogy hiányolni fogja állandó jelenlétét. Hálás szívvel mondott köszönetet amiért annyi éven át élvezhette a kitüntetést, hogy felügyelhet a becses ajándékra, Büszkén kihúzta magát, mert tudta, hogy ez nem akármilyen ajándék, Olyan, ami szépséget és tartalmat ad a körülötte lévő világnak.

És az anya elengedte gyermekét.

Nem szólni...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

×

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.

×

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.


egy szeretett mester,
Biegelbauer Pál utolsó írása...
2001.09.30.

Moon flower

Az Isten játékszerei vagyunk?

Ül a világ tetején, ártatlan mélasággal huzogatja az ujjaira tekert zsinórokat. Felkacag, mint egy kisgyerek, ha összekuszálja a szálakat, ha hasra esel, vagy csak épp ritmusra emeled a kezed és a lábad.
Van zsinórja a kezedhez, a lábadhoz, a fejedhez.

Egyedül a szívedhez és a lelkedhez nem tudott hozzávarrni semmit. Egyedül az a tiéd. Félted is, szorongatod, óvod, dugod tested egyik zugából a másikba.
De van, hogy minden összhangot zenél és mégis elszakadnak a húrok. Megijedsz, hogy már nincs a biztos pillér, a nyugalom, hogy a felelősséget háríthatod.

Innentől csak magadért felelsz.

A Te lépéseid lesznek, a Te gondolataid, a Te vágyaid és minden tetted ujjlenyomatként ott marad a jövő falán. Hiába mázolnád, súrolod, törlöd, nem tűnik el.
Senki sem tud választ adni a kérdésekre, melyeket nem tettél fel sohasem.

És ha egyedül leszel, tényleg egyedül, elkezd szívedből kúszni egy aprócska érzés, melyet nem irthatsz ki többé már soha.
És akkor ott leszel, a Senki földjén. Fogad összekoccan. Vádlón gondolsz önmagadra. átkozódsz és a földre rogysz.
Hiszen te szaggattad a zsinórokat.

Te akartad a kezed arra legyinteni, te akartad a lépteid arra irányítani.

És most, tested tizenhat milliárd sejte támad ellened.
Elszakítod az utolsó zsinórt, a fejednél.
Eldőlsz. A világ szürkül, majd semmivé lesz.

Valaki a tenyerén visz.

És emelkedsz...

egy szufi mantra

ma estére...

nem tépem szét

Lucian Blaga:

Nem tépem szét csodákból font ékét a világnak

Nem tépem szét csodákból font ékét a világnak,

én nem ölöm megeszemmel titkait,

mik utamon felötlenek virágokon, szemekben, szép ajkon, sírokon.

A mások fénye megfojtja bűbáját

a mély sötétben rejtőző megfoghatatlannak,

de én,én fényemmel világunk titkát gyarapítom

-s miként a sápadt hold hűs sugarával nem kisebbíti,

hanem reszketőn még megnöveszti éjszakáink titkát,

úgy gazdagítom én is a sötétet szent és sejtelmes borzongásaimmal,

s minden, mi érthetetlen,még érthetetlenebbé válik

a tekintetemtől -mert kedves nékem

minden virág, szem, szép ajk, sírhalom.

sors

Egyéni sors, amely másokétól izolált lenne, nem lehetséges. Alapvetően azért nem, mivel mi emberek összetartozunk.

Ezért egymás sorsai vagyunk.

Avagy másként fogalmazva: egymás életében mi vagyunk a sors, miként ők, a többiek jelentik a mi életünkben a sorsot.

De nem arctalanul, nem akárkikként vagyunk egymás sorsa. Igaz, a másik embernek "meg kell történnie" velünk, hogy sorsunkká legyen, s ez azon múlik, hogy nyitva állunk-e az emberalakban megjelenő sors számára.

Hogy ki tudjuk-e nyitni résnyire életünk ajtaját, ha nem is az esetleg megérkező messiás számára, de annak, akit ugyan nem ismerünk még, de sorsként beléphet - föltéve, hogy nyitott ajtót talál...

Arra kérem a jövőt - bár elkéstem már ezzel is -, hogy könyörüljön legalább az ajtóknak és az ablakoknak; hagyja meg őket kézzel nyithatónak.

Mert milyen világ is az, ahol nem lehet az ablakot mohón kitárni s úgy nyitni ajtót, hogy annak lendülése - és nyikorgása - helyettünk kimondja:

alig győztelek várni.

megfordulok

Csak épp megálltam.
Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s - ostobán?
Meddig bírod, ó meddig?
Sok éve, hogy követsz már,
sok éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe,
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed?
Eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged...
Futunk.
Konok futással.
Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem.
Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak!
Állj meg!
S megfordulok.

per Andrea

Sa carena mea

In sa "grotta 'e su ...


"A zene érzékisége a világ-érzékiség, egybeolvad benne a fény, a forma, a homály, sötétség, ember, virág, föld, mindenség szerelmi misztériuma..."





"...A virágnak nincs színe, formája, szaga, szerkezete, csak hangulata van, mely most zenévé lesz, amiáltal egybeolvad a világ minden rokonhangulatával. Az alakok külsõ képe, érzelemvilága, mozgása, összessége, mindez eggyé sûrûsödik a zene palettáján. A szerelem, a nõ világerotikává tágul, mert nincs, ami határozottá tegye. Zenész-szem a nõben nemcsak »a« nõt látja, hanem azt az örök kapcsot is, mely férfit nõhöz, a kettõt a Mindenséghez köti. Ennek éreztetésében, ha nem áll is magasabban a költõnél, de anyaga természeténél fogva sokkal közvetlenebbül, kerülõ nélkül részesül és részesít a Világegység megbékülõ, mindent átölelõ szeretethangulatában. A zenész naiv, de naivitása a világegyszerûség."

szárnyalás

(Fotoaréna/csecsmen/ - Szárnyalás)




Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

(Gyurkovics Tibor)

Lenni a mindent

Mit akarok?
A levegőt, egészen.Hogy áramlása bizsergessen át.Hogy ürességet foglaljon a térben,tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesességkét kíméletlen pólusa között(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,mint szárnycsapásból lebegő madár,ahogy a tágas, áramló magasbóla célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

éveid számát kimondani hihetetlen...
boldog születésnapot!

rózsa és tulipán

A tűzerőt (jang,férfierőt) jelképező virágok általában pirosak, narancssárgák, sárgák, a vízerőt (jin,női erőt) képviselő virágok színe áltlában kék. Minél világosabb egy virág, anál fiatalabb és minél sötétebb, annál idősebb, akit jelképez. A kelyhes virág (lilionfélék) a befogadó energiát, a napforma virág az aktív férfi energiát képviseli. A hervadt virág az elmúlást, betegséget, bánatot, halált jelenti. A virágcsokor a családot, szerelemeseket, a házastársakat jelképezi. Az áldott állapotban lévő asszonyokat a megvastagodott növényi elemek jelképezték, a magzatot (szív, háromlevél, kisméretű leveles ág, kis tulipán) mindig magukban hordják.


A liliomfélék – köztük a tulipán – alkamasak a nőiesség, általánosítva a szerelem jelképes jelölésére is. Ezért kerülhetett rá az eladó lányok legfontosabb vagyontárgyának elejére: a tulipánosládára. A tulipán és a szív motívumokat együtt is ábrázolták a női férfi szembenállás és a fizikai különbségek jelképeként. A tulipán a nőiesség , a szív a férfi jelképe.

A rózsa ősi magyar jelkép, a lélek szimbóluma. A matyó hímzéseken a piros szirmok az Atyaisten termékenyítő erejét, a belső kék kör az Anyaisten, az anyaméh jelképe, a lebelső mag a születő lélek jelképe. A matyó rózsákat egymással levelek, hullámvonalak tartják össze. Ez arra utal, hogy a lelkek egymással kapcsolatban léteznek.


További jelenetéstartalmak is tartoznak a rózsához: a szerelem. a szépség, politika és a háború szimbólumaként is ismert.. A magyar népi szimbolikában gyakran így nevezik a népmesék, népballadák hőseit. A fehér rózsa a tisztaságot, a vörös rózsa a vértanúságot jelentette.



Ennek a növénynek éles tüskéi vannak, ezért a kert első részébe ültetve hasznos lehet, mert otthonunk védelmét szolgálja. A házhoz és a bejárathoz ne ültessük túl közel. Nagyon kellemes látványt nyújt, ha pergolára vagy rácsra futtatjuk.

Nézzük mire használható, azon kívül, hogy kertünk ékes dísze:
Ünnepélyes alkalmakon a rózsaszirom eső és a rózsaszirom szönyeg gyönyögű látványt nyújt. A díszítés mellett örvosi és szépészeti célokra is használták a rózsát. A virágból kinyert rózsaolaj parfüm-alapanyagként is használható.

bántottál

bántottál,pedig te vagy a szemem fénye...

nem is értem,most csak ülök itt,és semmihez nincs kedvem,nagyon rosszul esik,ahogyan viselkedtél...

nem értem...mindent érted teszek,hogy neked jó legyen,és mégis...

valamit nagyon rosszul csinálok,hogy a szeretetemért mindig csak jól pofánvágnak...még te is...

erre nem számítottam...

most fáj...és talán ha sírnék,megkönnyebbülnék

de az nem old meg semmit

a csillagok alatt

ákos...

időtlenség

Pitypang - A szél szállította apró magvak - akár a bibliai magvető példázatban - bárhová is vetődnek, mindenhol meg tudnak élni. Rokon a levegő elemével, szabad, akár a szél. Akarattalanul száguld, de mégis hat rá a vonzás, a gravitáció. Az itt és most létezését, az időtlenséget és a létezés elfogadását idézi számodra ez a kártya.

...ma ezt a kártyát húztam...épp ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam...a korral,az időtlenséggel,azzal,hogy annyira mindegy, hány éves vagyok...nem szeretnék újra gyerek lenni...

jól érzem magam így,ahogy vagyok,annyi évesen,amennyi vagyok...

egy pillanat volt

Egy szívdobbanásnyi pillanat volt;

Tekintetedben elmerültem.

Hogy hányféleképp érintett megnem tudod azt hiszem.Elragadtál, és megrémítettél:

Mélyen bennem utaztál;lelkem kertjében, elmém tengerén,hová én sem tudom az utat már.Visszavárlak. Most örökre vésd belém, hogy létezel!

Zuhanj bennem mélyre,s talán lelkem átölel,vagy talán megrettenek megint,ahogy gyenge viaszként elfolyoklángoló pillantásodban...

Ijesztő:Valahol még mindig ember vagyok.

már nem zavar

Akkor értek meg valamit, amikor képes vagyok a helyére tenni.

Hogy ez sikerült, abból derül ki, hogy már nem zavar, nem áll folyton utamba, hajlamossá is válok megfeledkezni róla, milyen hosszú időn át gyötört, próbakövem volt: újra és újra elbotoltam benne. De többet nem, minthogy felismertem. Attól belém épült.

Mi több, a jobbik részemhez tartozik. ...

Ami megtalálja bennem a helyét, az értékes bennem másoknak, mivel ott nyitott vagyok, áttetsző.

Ott érzem át, mitől kínlódik a másik.

az idő

Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben .

Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra .

Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket.Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent.

Élj hát most a kérdéseknek.

S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.

ébredés

Egyetlen érzésre szeretnék ébredni...

...hogy a gondolataiddal átölelsz...

szeretni

Azt mondtam keveset tudok a szerelemről.

Ez nem volt igaz.

Jó sokat tudok róla, mert láttam.

Hosszú évszázadokon át figyeltem, és csak ettől volt elviselhető, hogy a Földet néztem.

Az a sok háború, hazugság, kín, gyűlölet. El akartam fordulni, hogy ne is lássam többet.

De láttam, hogy mennyire tud szeretni az ember. Kutathatod a világűr legtávolabbi zugát is,

de nem lelsz ennél gyönyörűbbet. És igen, jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel, és azt akarom ezzel mondani,

hogy azt hiszem szeretlek.

Olyan mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd én nem kérnék cserébe semmit.

Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz.

A szíved kell, az én szívemért...

kaleidoszkóp

gyerekkori emlék a kaleidoszkóp...
most is áll egy az asztalomon és szeretem nézegetni

tűztánc

tánc a tűzben

flamenco

Stephanie Pui-Mun Law

ATB
angel

könnyek

Befelé sírt könnyek

A befelé sírt könnyek,
azt hiszem, képesek
arra, hogy lágyítsák
kiszikkadt lelkednek
csontszáraz talaját.
Néha kellenek,
tőlük jobb,
több lehetsz.

Ám sok könnycsepp
forrást fakaszt,
hűs forrás
folyót dagaszt,
s a bánat-árvíz bensőd
elárasztja,
már nem javít, nem könnyít,
elpusztíthatja
lelked virágait.

haiku

Csók

Égő ajkamon

izzik a vágy csókja,míg

rebben a hajnal...

Kérlek égess el!

Mikor hozzád simulok,

égesd el ajkam...

Csókod visz lángba,

gyönyör fénylő tüzébe,

perzsel a mámor...

sirály

Ma este valaki megkérdezte, miért egy madarat tettem a vers mellé, amit nekem írt. Mert ez nem egy madár. Ez egy sirály, számomra a boldogság madara. Valahol ő képviseli a szabadságot, a szépséget, a szerelmet, a tudást.

Ő Jonathan.

Ezen gondolatok hatására, nagyon sokadszorra, ismét elolvastam a sirályt.

Nagyon szeretem ezt a könyvet. Álljon itt egy részlet, a könyv vége, utolsó sorai:

"Egy pillanattal később Jonathan teste fénylőn vibrált a légben, s lassan áttetszővé vált.

- Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belőlem.

Rendben van, Fletch?

Sirály vagyok.

Szeretek repülni, ennyi az egész...

- JONATHAN!

- Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát.

Az értelmeddel nézz, ébredj rá arra, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.

A fény kihamvadt Jonatban, a sirály úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Egy idő múlva Fletcher sirály felerőltette magát a légbe, és ott találta a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mind mohón várta az első oktatást.

- Hogy az elején kezdjem - mondta Fletcher lassan, - meg kell értenetek, hogy a sirály a korlátlan szabadság fogalma, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig, nem egyéb, mint a saját gondolatotok. A fiatal sirályok furcsállva nézték.

Nofene, gondolták, ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-oktatás.

Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte.

- Hm. Hát... na jó - mondta, és tekintetével felmérte őket.

- Kezdjük a vízszintes repüléssel.

Egyszerre megértette, hogy barátja valóban semmivel sem volt istenibb, mint akár ő, Fletcher. Nincs korlát, Jonathan? - gondolta.

- Hát akkor nincs messze az idő, amikor én tűnök majd elő a puszta légből a te partodon, és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!

És noha igyekezett illően szigorúnak mutatkozni, Fletcher sirály egy pillanatra hirtelen úgy látta növendékeit, amilyenek valóban voltak.

A látvány nagyon tetszett neki, el volt tőle ragadtatva.

Nincs korlát, Jonathan? - gondolta.

És elindult a tudás megszerzésének útján."

Richard Bach

Jonathan Livingston, a sirály

régvolt szárnyaim...

Régen voltak szárnyaim.
Nem is olyan régen.
De tollaimat gonoszul kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még szürkébb sodrásába.
Emlékszem a repülésre.
Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon. Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet, szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott, vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele él.
Én pedig csak várok, várok.
Talán megint lesznek szárnyaim, s újra repülhetek a végtelen horizont felé.

anyának lenni

Már öt éve annak,hogy "elfelejti" az anyáknapját,pedig már ő is anya. Ezzel is az ellenállását és a gyűlöletét demonstrálja.
Tudja,hogy mennyire fáj.
Egyszer azt mondta,hogy ez egy pszichikai játék,és ő megöl engem vele. Igen,az...és igen,megöl.
Szerencsétlen lány. A gyermekét is "eltiltja " tőlem,azt mondta,szégyeli,hogy egy ilyen lény hozta őt a világra,mint én. Soha nem bántottam,jó anyja voltam. Tudom,és ezt mindenki más is tudja,a másik gyerekem is.
Csak ő fordult ellenem,mert akkorának hiszi magát,amekkora sohasem volt és lesz.
Egy gyerek sohasem kerekedhet a szülő fölé.
Az élet rendje az,hogy az élet ereje a szülőtől árad a gyerek felé. Ez ha úgy tetszik,isten elrendelése,isten rendje.
Ezt a rendet senki nem lépheti át,aki pedig mégis úgy hiszi,megteheti,saját magának árt vele.

Sajnálom,hogy ennyire megváltozott. Nem ismerek a saját gyerekemre benne. Nem így neveltem, nem ilyen példát kapott. Megváltozott az értékrendje,és most a pénz áll mindenek felett.
Úgy szeretem őt,ahogyan tudom. Magzatként,ahogyan ártatlanul bennem élt.
A gyermekem,és az agy azt diktálja,engedjem el,a szivem nem tudja ezt tenni.
Közeledik az anyáknapja.
Ma sokat sírtam.

pillangó

Pillangó

Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot.



Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. És ráadásul egész idő alatt le sem veheted róla a tekinteted, mert akkor szem elől tévesztheted a gyönyörűséget. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni.



Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál.



Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó. Nem azt mondom, hogy a szerelemhez ennyi ügyesség, kitartás és önfegyelem kell, de igen. Nem mennék bele a vénuszi-marsi analógiákba, egy biztos: millióból egyszer fordul elő, hogy a dolgok maguktól csodálatosan alakulnak, egyéb esetekben (tehát mindig) egy kicsit igazítani kell az eseményeken.



Például nem lehet egy helyben ülni, és csak várni, hogy a legszebb pillangó berepüljön az ablakon. Muszáj kinyílni, új utakra bukkanni és új játékszabályokat felfedezni. És aztán be is tartani azokat, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A lepke akkor a tiéd, ha engedi, hogy a tenyeredbe vedd anélkül, hogy a szárnyaihoz érnél. Ez ám a mutatvány... Képesnek lenni kivárni, és képesnek lenni a nagy lelkesedésben annyira finoman, óvatosan összenőni az érzéssel, hogy megmaradjon a repülés is, a varázs is és a szépség is. Ahogy egy pillangónak sincs előre rögzített napirendje, a szerelmet sem lehet tervezni. Egyszerűen megtörténik. És egy nap, ahogy a szárnyait csodálva kilépsz a saját korlátaidból, kinyílik a szemed a szerelemre. Akkor a tenyeredbe veszed, és csak csodálod a szépségét. Érezni fogod, ott mélyen, egészen belül, hogy végre neked is van lepkéd, amit csodálhatsz, szerethetsz, aki türelemre és a szabályok tiszteletére tanít, új magasságokat mutat és sosem-volt helyekre vezet. És ami a legszebb az egészben: a lepkéd mindennél boldogabb, hogy te vagy neki.

(a lowcarb honlapján találtam )

Lepke szonett

Gámentzy Eduárd
Lepke szonett

Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
Azt hitted nem történhet baj, ha nézed!
Fény felé tartott saját vergődésed,
Láttad kezedben, s fogva tartott vágyát!

És dobtad volna vissza az egekbe,
Engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze héthatáron,
Hol elrejtőzhet börtönét feledve.

Úgy akartad, mint soha eddig semmit!
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
Repüljön újra álmodón, mint régen!

Színes mezőkön virágról-virágra,
Hogy ne maradjatok egymásba zárva,
-Két szárnyaszegett lepke, kint a réten!