haiku

Csók

Égő ajkamon

izzik a vágy csókja,míg

rebben a hajnal...

Kérlek égess el!

Mikor hozzád simulok,

égesd el ajkam...

Csókod visz lángba,

gyönyör fénylő tüzébe,

perzsel a mámor...

sirály

Ma este valaki megkérdezte, miért egy madarat tettem a vers mellé, amit nekem írt. Mert ez nem egy madár. Ez egy sirály, számomra a boldogság madara. Valahol ő képviseli a szabadságot, a szépséget, a szerelmet, a tudást.

Ő Jonathan.

Ezen gondolatok hatására, nagyon sokadszorra, ismét elolvastam a sirályt.

Nagyon szeretem ezt a könyvet. Álljon itt egy részlet, a könyv vége, utolsó sorai:

"Egy pillanattal később Jonathan teste fénylőn vibrált a légben, s lassan áttetszővé vált.

- Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belőlem.

Rendben van, Fletch?

Sirály vagyok.

Szeretek repülni, ennyi az egész...

- JONATHAN!

- Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát.

Az értelmeddel nézz, ébredj rá arra, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.

A fény kihamvadt Jonatban, a sirály úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Egy idő múlva Fletcher sirály felerőltette magát a légbe, és ott találta a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mind mohón várta az első oktatást.

- Hogy az elején kezdjem - mondta Fletcher lassan, - meg kell értenetek, hogy a sirály a korlátlan szabadság fogalma, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig, nem egyéb, mint a saját gondolatotok. A fiatal sirályok furcsállva nézték.

Nofene, gondolták, ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-oktatás.

Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte.

- Hm. Hát... na jó - mondta, és tekintetével felmérte őket.

- Kezdjük a vízszintes repüléssel.

Egyszerre megértette, hogy barátja valóban semmivel sem volt istenibb, mint akár ő, Fletcher. Nincs korlát, Jonathan? - gondolta.

- Hát akkor nincs messze az idő, amikor én tűnök majd elő a puszta légből a te partodon, és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!

És noha igyekezett illően szigorúnak mutatkozni, Fletcher sirály egy pillanatra hirtelen úgy látta növendékeit, amilyenek valóban voltak.

A látvány nagyon tetszett neki, el volt tőle ragadtatva.

Nincs korlát, Jonathan? - gondolta.

És elindult a tudás megszerzésének útján."

Richard Bach

Jonathan Livingston, a sirály

régvolt szárnyaim...

Régen voltak szárnyaim.
Nem is olyan régen.
De tollaimat gonoszul kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még szürkébb sodrásába.
Emlékszem a repülésre.
Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon. Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet, szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott, vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele él.
Én pedig csak várok, várok.
Talán megint lesznek szárnyaim, s újra repülhetek a végtelen horizont felé.

anyának lenni

Már öt éve annak,hogy "elfelejti" az anyáknapját,pedig már ő is anya. Ezzel is az ellenállását és a gyűlöletét demonstrálja.
Tudja,hogy mennyire fáj.
Egyszer azt mondta,hogy ez egy pszichikai játék,és ő megöl engem vele. Igen,az...és igen,megöl.
Szerencsétlen lány. A gyermekét is "eltiltja " tőlem,azt mondta,szégyeli,hogy egy ilyen lény hozta őt a világra,mint én. Soha nem bántottam,jó anyja voltam. Tudom,és ezt mindenki más is tudja,a másik gyerekem is.
Csak ő fordult ellenem,mert akkorának hiszi magát,amekkora sohasem volt és lesz.
Egy gyerek sohasem kerekedhet a szülő fölé.
Az élet rendje az,hogy az élet ereje a szülőtől árad a gyerek felé. Ez ha úgy tetszik,isten elrendelése,isten rendje.
Ezt a rendet senki nem lépheti át,aki pedig mégis úgy hiszi,megteheti,saját magának árt vele.

Sajnálom,hogy ennyire megváltozott. Nem ismerek a saját gyerekemre benne. Nem így neveltem, nem ilyen példát kapott. Megváltozott az értékrendje,és most a pénz áll mindenek felett.
Úgy szeretem őt,ahogyan tudom. Magzatként,ahogyan ártatlanul bennem élt.
A gyermekem,és az agy azt diktálja,engedjem el,a szivem nem tudja ezt tenni.
Közeledik az anyáknapja.
Ma sokat sírtam.

pillangó

Pillangó

Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot.



Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. És ráadásul egész idő alatt le sem veheted róla a tekinteted, mert akkor szem elől tévesztheted a gyönyörűséget. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni.



Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál.



Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó. Nem azt mondom, hogy a szerelemhez ennyi ügyesség, kitartás és önfegyelem kell, de igen. Nem mennék bele a vénuszi-marsi analógiákba, egy biztos: millióból egyszer fordul elő, hogy a dolgok maguktól csodálatosan alakulnak, egyéb esetekben (tehát mindig) egy kicsit igazítani kell az eseményeken.



Például nem lehet egy helyben ülni, és csak várni, hogy a legszebb pillangó berepüljön az ablakon. Muszáj kinyílni, új utakra bukkanni és új játékszabályokat felfedezni. És aztán be is tartani azokat, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A lepke akkor a tiéd, ha engedi, hogy a tenyeredbe vedd anélkül, hogy a szárnyaihoz érnél. Ez ám a mutatvány... Képesnek lenni kivárni, és képesnek lenni a nagy lelkesedésben annyira finoman, óvatosan összenőni az érzéssel, hogy megmaradjon a repülés is, a varázs is és a szépség is. Ahogy egy pillangónak sincs előre rögzített napirendje, a szerelmet sem lehet tervezni. Egyszerűen megtörténik. És egy nap, ahogy a szárnyait csodálva kilépsz a saját korlátaidból, kinyílik a szemed a szerelemre. Akkor a tenyeredbe veszed, és csak csodálod a szépségét. Érezni fogod, ott mélyen, egészen belül, hogy végre neked is van lepkéd, amit csodálhatsz, szerethetsz, aki türelemre és a szabályok tiszteletére tanít, új magasságokat mutat és sosem-volt helyekre vezet. És ami a legszebb az egészben: a lepkéd mindennél boldogabb, hogy te vagy neki.

(a lowcarb honlapján találtam )

Lepke szonett

Gámentzy Eduárd
Lepke szonett

Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
Azt hitted nem történhet baj, ha nézed!
Fény felé tartott saját vergődésed,
Láttad kezedben, s fogva tartott vágyát!

És dobtad volna vissza az egekbe,
Engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze héthatáron,
Hol elrejtőzhet börtönét feledve.

Úgy akartad, mint soha eddig semmit!
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
Repüljön újra álmodón, mint régen!

Színes mezőkön virágról-virágra,
Hogy ne maradjatok egymásba zárva,
-Két szárnyaszegett lepke, kint a réten!