régvolt szárnyaim...

Régen voltak szárnyaim.
Nem is olyan régen.
De tollaimat gonoszul kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még szürkébb sodrásába.
Emlékszem a repülésre.
Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon. Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet, szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott, vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele él.
Én pedig csak várok, várok.
Talán megint lesznek szárnyaim, s újra repülhetek a végtelen horizont felé.