megfordulok

Csak épp megálltam.
Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s - ostobán?
Meddig bírod, ó meddig?
Sok éve, hogy követsz már,
sok éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe,
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed?
Eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged...
Futunk.
Konok futással.
Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem.
Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak!
Állj meg!
S megfordulok.