Nem szeretem a Halottak napját.
Minden hozzá kötődő emlékem fájó még ma is.
Emlékszem a tememtőjárás idején már fagyott,gyakran esett a hó,és én nagyon fáztam.
Azt hiszem,belül is fáztam.
Az apám soha nem beszélt az anyámról.
Semmit.
Így aztán csak az a néhány halvány emlékem van róla,ami a gyermeki lélekben nyomot hagyott.
Hiába kérdeztem,válasz sosem volt. Aztán megtanultam,hogy nem szabad kérdezni sem.
Ezért az anyámat ott az a földkupac jelentette,ahová vittem a virágot.
Fáztam ott,és fájt valami...a hiánya.
Ma már azt gondolom,hogy az apám nagyot hibázott.
Senkitől sem lehet elvenni a gyökereit,mert azok mélyen benne élnek mindenkiben.
A múlt pedig egyszer megelevenedik. Élesen,képekkel,hangokkal,illatokkal.
Az elmúlt három évben megindult ez a folyamat,egyre több információm van az anyámról.
Az apám pedig még most is hallgat.
Ha kérdezem,azt mondja,nem emlékszik.
Sajnálom őt,mert amíg nem néz szembe a múlttal,addig fog gyötrődni,és nem tud elmenni.
Mint ahogyan az életben mindent,ezt is maga dönti el.
Segíteni nem lehet.
A temetőbe nem megyek.
Utálom az a földkupacot.
Gyújtok gyertyát az anyámnak.
Annyit és akkor, amennyit és amikor én akarom.
Az a gyertya a lelkemben ég mindig.
Az,hogy elmenjek a temetőbe,csak egy külsőség.
Egy megfelelés a világnak,mert így illik.
Hát nem mentem.
Megengedtem magamnak,hogy nem mentem el ahhoz a földkupachoz,
ami annyi fájdalmat okozott nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése