elengedni

Levelet írok.
Olyat, amit nem adok fel. Sorokat egy papír hasára, hogy az okosság vajon miért hagy el?
Szédülök.
A gondolatok harcba kezdenek a rideg éjjel.
Ismerem és nem ismerem őt.
Sajnálom és nem szeretem.
A múlt foltjai bélyegekkel csevegnek a borítékon, és mintha a hely ahova rúgtak újra fájna. Igazából nem tudom, meddig köthet alkut az ember. Meddig változhat meg, nem hiába.
Levelet írok. Soha nem adom fel.
Csupán szavak a félelem hátán, amiket csak az idő vihet el.
Hogy a boldogság mégsem olyan dolog aminek óriás szárnya van és nem tud leszállni?

Hogy ami van, az már van, nem veheti el akárki.
Elengedni kéne.
Messzire.
Még a gondolat magvát is szétrágni.
Levelet írni, belülre..hogy nem szabad félni.

Ne agyalj!

Engedd el, ami sosem volt a tiéd!

Sodródni tudsz és elfogadni .... az ő döntésüket.

Bármi lesz is, törődj bele.

anyáknapján

Nem tudok aludni.

Fájnak a gondolatok.

Üresség van bennem , nincsenek emlékeim.

Csak pár kép,illatok,érzések.

Örök titok maradt.

Nagyon hamar magamra hagyott,és amíg velem volt sem ölelhetett,mert beteg volt.

Az akkori népbetegség, a tbc tartotta tőlem távol , majd ragadta el.

Tabu téma maradt a mai napig.

Hiába kérdem apámat,nincsenek válaszok.

Hiányoznak az emlékek.

Olyan,mintha nem is lett volna.

Csak a fájdalom van,és valaminek a keresése,amiről azt sem tudom,hol keressem.

Nem szeretem ezt az ünnepet.

Fáj,amikor a gyerekeim virággal köszöntenek,mert én sosem köszönthettem.

Csak egy hatalmas űr van bennem.

Köszönettel tartozom,mert az életet tőle kaptam.

Ma már azt is tudom,hogy a hiányával nevelt,attől lettem erős.

De más tudni,és más érezni.

És még ma is csak a fájdalmat érzem.

Azt gondolom,ez sosem múlik el, amíg élek.