esőcsináló

Imádtam a viharokat.
Gyermekként sem féltem,inkább minél hangosabban csattogtak a villámok,
zuhogott az eső,annál inkább feltöltődtem frissességgel ,erővel.
Kiültem az ablak párkányára,és élvezettel szívtam magamba a friss levegőt,az eső illatát.
Ilyenkor nagymamám azt mondta:
"kugliznak az angyalok".
Anyám csak rám mosolygott és azt mondta:
" Kergesd csak a bölényeidet!"
És én valóban a lehunyt szememmel láttam azokat a hatalmas bölényeket,
ahogyan a lábuk dobogott,miközben vadul rohantak.
Minél vadabbul rohantak,annál nagyobb dörrenések voltak az égen,
szinte folyamatosan,egybefüggően zengett minden.
Én pedig kitártam a szívemet és arra gondoltam,
szakadjon az eső,mosson el minden mocskot a Földről .
Felnőttem.


Amikor nagy a hőség,vagy hatalmas a szárazság,
én ma is csak a bölényeimre gondolok.
Hallgatom lábaik dobbanásának morajlását.
Egészen halkan kezdődik,
amikor pedig már szinte beleremeg a levegő,
akkor megnyílnak az ég csatornái,
jóságos eső mossa a Föld mocskait.
Igen,ma már tudom,értem.
Fellélegzik a természet,és megkönnyebbül a lelkem.
A napokban itt volt a kisunokám.
Egy szöszke tündér,életének ötödik évében.
Szinte perzselt a levegő, porzott a talaj.
Ölembe ült,átölelte a nyakam és halkan azt súgta:
"Kergesd végre már a bölényeidet!"
Pár perc múlva csattogó villámok cikáztak az égen,hatalmasat dörrent,
és ránk szakadt az ég.
Szemem lehunytam és engedtem, hogy az égből hulló
selymes érintés langyosan végig simogassa az arcom ...
Számomra ma is a legfinomabb illat az eső illata.
A szívemig ér.

Vallomás az ifjúságról

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

(Kartal Zsuzsa)

Vallomás az ifjúságról

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a Nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

Vallomás az ifjúságról

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

Vallomás az ifjúságról

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

színtelenül

Nagyon nehéz négy héten vagyok túl.

Talán ha az igazságérzetem nem lenne ennyire erős,akkor könnyebben vállalnám fel az ilyen feladatokat.

Ha igazságtalanság történik a szeretteimmel,valahogy mindig értetlenül állok előtte,és borzalmasan fáj a tehetetlenség.

Most megismertem az életnek olyan szeletkéjét,amiről csak a fantáziám szült eddig képeket.

A valóság más,mint a képzelet.

Sokkal keményebb.

Túl vagyunk már rajta, azonban egy életre meghatározó tapasztalatokat szereztem,amit nem kívánok senkinek.

Volt ebben előbb düh,majd szomorúság,majd a tehetetlenség tudata,végül fizikai fájdalom.

Nehéz kilábalni az emlékből,de igyekszem.