Szeretem az írásait,olvastam a könyveit,és nagyon egyetértek vele.
Itt van egy kis részlet a legújabb könyvéből. Címe: A fájdalom arcai.
A cikkben az energiavámpírokról beszél. Érdekes és elgondolkodtató.
A személyiségfejlődés azon szintje, amire Csernus utal, valóban hosszú és piszokul fájdalmas folyamat.
Azt csak kevesen tudják meglépni - és nincs is arra nagy szükség, hogy minden ember meglépje.
Minden ember csak annyira képes, amennyi benne van.
Aki nem érett valamire, arról le fog pattanni a legokosabb szó is.
Hogy elvágyódom a nagy városból,és inkább választanám a magányt, a csendet,
annak nem személyiségfejlődésbeli oka van.
Megváltozott a környezetem,és ez már nem az én életterem.
Ő sem tartós egyedüllétre gondolt,hanem amikor magadban vagy és jól esik egyedül lenned,csak magaddal foglalkozol,olvasol,meditálsz, a természetben töltöd az időt és ezáltal feltöltödsz.
Akár lehet egy óra vagy több nap is,de az ember utána a kapcsolataiban teljesen másképp viselkedik,
mert új energiákat tud adni a környezetének.
Mindenképp kell az egyedüllét mert akkor tudsz fejlődni.
Én nagyon szeretek egyedül lenni,jó társaság vagyok magamnak.
Régebben hiányzott a társaság,ma már néha inkább teher.
Csak a szeretteimet viselem el feltétel nélküli szeretettel.
Az ember szerintem is magányra született.
Mindenfajta kapcsolati rendszert csak a társadalom kényszerít ránk.
Lehetnek olyan kapcsolataink,amik szeretetben,szerelemben teljesednek ki.
Önként vállaljuk őket. De tudjuk,hogy semmi sem örök,minden változik.
A kapcsolataink tartalma is állandóan alakul.
Mi pedig a változással változunk.
Mindig jó visszavonulni egy kis időre,és újra és újra megtalálni önmagunkat a saját belső csendünkben.
Igen,így gondolom már régen. Ismét elfogadom Csernus gondolatmenetét.
