Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”
Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya.
A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára.
Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság,
bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.
Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk.
Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése.
Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük.
Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.
A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna.
Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.
Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára.
Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.
Tizenkét óra van.
Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába.
Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem.
De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé.
S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se:
véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait
az óesztendőből az újesztendő mezőire.
