Vajon mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet?
Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan
legyen?
Mert az!
Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél.
Ha megtudnád, hogy pár napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit?
Nem hiszem...
Akkor értékes lenne minden pillanat.
De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI?
Miért nem megy ez gondok nélkül?
Vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen?
Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz...
Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni.
Csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát ,amikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést.
Pedig nem lenne nehéz.
Ha megpróbálnánk , rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett.
Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság.
Akkor nem félnél többet ÉLNI.
Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt?
Mikor?
Belőlünk fakadó szép dolgok is ezek.
Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt.
Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene.
Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod.Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell.
Ez az ego hatalma a lélek és az ''én'' felett.
Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap,
újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből.
A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet.
A hétköznapokban már ritkán.
Nem a világot kell megváltanunk. Előbb elég lesz önmagunkat.
Egy tibeti mondás szerint:
Élj úgy, mintha minden csésze tea az utolsó lenne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése