Egyéni sors, amely másokétól izolált lenne, nem lehetséges. Alapvetően azért nem, mivel mi emberek összetartozunk.
Ezért egymás sorsai vagyunk.
Avagy másként fogalmazva: egymás életében mi vagyunk a sors, miként ők, a többiek jelentik a mi életünkben a sorsot.
De nem arctalanul, nem akárkikként vagyunk egymás sorsa. Igaz, a másik embernek "meg kell történnie" velünk, hogy sorsunkká legyen, s ez azon múlik, hogy nyitva állunk-e az emberalakban megjelenő sors számára.
Hogy ki tudjuk-e nyitni résnyire életünk ajtaját, ha nem is az esetleg megérkező messiás számára, de annak, akit ugyan nem ismerünk még, de sorsként beléphet - föltéve, hogy nyitott ajtót talál...
Mert milyen világ is az, ahol nem lehet az ablakot mohón kitárni s úgy nyitni ajtót, hogy annak lendülése - és nyikorgása - helyettünk kimondja:
alig győztelek várni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése