Advent idején
Nézem a rohanó várost.
A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek.
A vagány pasikat, akiket három betűs márkanevek irányítanak.
Álarcok mögé bújva, festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket.
Sokuk okos telefonon lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp sms-eznek.
S mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást, ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz.
A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot, minden rendben lesz.
De nem ez történt. Hogy miért?
Mert bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy.
S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek.
Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást.
Újra szeretni, menni, élni.
Befordulok a sarkon, és egy idős nőt látok.
Hátát megtörte az élet.
Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint.
Rám néz, mosolyogni kezd.
Viszonzom. Veszek tőle három kis aranyra festett virgácsot.
Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem.
Nem szólunk. Nem kell.
Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem.
S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk.
Talán csak nem vesszük észre.
Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton,
s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk,
s míg meglátjuk egymást a rohanásban,
addig van remény.
Perceink lassan elhalványodnak az időben,
mint a Hold viaszos fénye a felhőkben.
Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk,
méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással.
