Sosem szerettem a temetőt.
Gyűlöltem a temetőbe menni.
Anyám elment,még hat éves sem voltam.
Nem jelentett semmit a sírja. Csak hideg,rideg energiát éreztem ott.
Egy darab föld,ami keserűbb annál,amit egy gyerek elvisel.
Hiába fájt. Menni kellett. Muszáj volt. Mert így illik. Mert mit szólnak a szomszédok ,ott, a sírszomszédok,ha azt látják,hogy nem megyünk ?!
Hát mentünk.
Később nem mentem. Amikor már tudtam azt,hogy ő nincs ott,soha többé nem mentem.
Sokáig haragudtam rá,amiért itt hagyott. Őt hibáztattam azért,hogy egy olyan nő nevelt fel,aki gyűlölt,és csak fájdalmat okozott nekem.
Később megértettem azt,miért történtek úgy a dolgok,ahogy.
Ma hálás vagyok azért,mert fájdalmasan ugyan,de rákényszerített arra,hogy megálljak a lábamon egyedül is. Korán önálló lettem,megerősödött a lelkem,és el tudom viselni azt,amibe más belehal.Erről írtam pár éve egy haikut:
Most már túlélem
azt, mibe régen többször
is belehaltam.
Ezt az erőt tudom most adni a gyerekeimnek, a családomnak,a barátaimnak.
Temetőbe nem megyek. Gyűlölöm.
Nincs halál. Egy másfajta létezés van, ami örök.
Gyertyát gyújtok...
A lényeg a lángban van.
Gondoltál már arra,hogy a gyertya lángja minden pillanatban más? Sohasem ugyanaz...sohasem ugyanaz a kanóc...sohasem ugyanaz a tűz...
Nekem ennyi elég.
Gyertyát gyújtok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése