Most nyúlik pontosan...Húsvét hétfőn vettük fel az új lakkcipőt és öltöztünk ünneplőbe. Vártuk a locsolókat , akik jöttek már korán reggel szépen sorban. A félősebbek,szégyenlősebbek együtt jöttek. A kicsik kezében kosár,abban gyűjtötték a piros tojást,ami nem is volt mindig piros. Az én gyerekkoromban a tojásmatrica volt a divat. Később már nem csak a lakkcipőt vettem fel,a szívemet is ünneplőbe öltöztettem és vártam a számomra fontos locsolókat.Akkor már személy szerint készítettem a tojásokat és izgultam,hogy mind gazdára leljen. Szép szokás volt ez ,szerettem. Aztán egyszer csak elkezdődött,hogy a locsolóknak kell adni 2 forintot,majd ötöt,10-et,ötvenest...és a gyerekek már nem a tojást számolták, csak azt,hogy ki mennyi pénzt gyűjtött. Itt romlott el a húsvéti locsolás élménye. Na azt már utáltam. Mi sosem adtunk pénzt,kitartottunk a tojás mellett. Ki szereti azt,ha pénzért jönnek húsvét ürügyén? Lányaim sajnos már csak ezt élték meg. Élték volna,ha hagyták volna egyszer is meglocsolni magukat. Lassan kialakult az,hogy húsvét hétfőn elmentünk otthonról,kirándultunk egy hatalmasat. Rosszul esett,hogy valami megváltozott,de beláttam,ez a megoldás. Olyan is előfordult,hogy egy kislány csöngetett az ajtónkon,hogy jött locsolni. Amikor elküldtem, akkor fel volt háborodva. Szóval...egyszerűbbnek tűnt a kirándulás. Mára maradtak az öreg locsolóim,akik számára ugyanazt jelenti ez a régi szokás,amit nekem. Ők sosem maradnak el. Örülünk egymásnak,számontartjuk egymást,még fontosak vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése