Nincs meg már az a ház, tudod, ott szemközt,
sok minden változott.
Más lettem én is -
rám lelhetsz újra még, azt hiszem mégis,
mert néked az vagyok, mint aki voltam;
az a kis szőke lány, törékeny, szótlan.
Bár már az emlékem elsárgult fénykép,
remélem, őrzöd még, remélem, él még,
mert biz én őrizek minden szép percet,
fiókom mélyén a szerelmes versed,
s szívembe zárva a gyönyörű tavaszt!
Időnként szemembe könnyeket fakaszt,
s feltör az érzés, és máglyaként lobog,
megéget, részegít, mint a vén borok.
De szép volt! S mégiscsak vége lett egyszer -
Istenem, mily sokat kibír az ember,
azt hiszi, nincs tovább, azt hiszi, vége,
de begyógyul minden, s eljön a béke.
Hiába szorított fájdalmak hurka,
túléltem mindet én, újra, meg újra.
Aztán az Isten, már több próbát nem tett,
s gyógyítva sebeim mit sorsom ejtett,
imákra tanított, s nélküled élni;
felállni, harcolni - hozsánna néki!
Béke van bennem.
Ha erre jársz, bátran
kopogj be hozzám, mert mindig is vágytam
arra, hogy egyszer majd elmondjam néked;
köszönök mindent, és azt a sok szépet
amit te adtál, a szívembe rejtem.
Általuk erősebb, gazdagabb lettem.
Hogyha majd eljössz, s a vén szemem látod,
keresd meg benne a megfakult álmod -
ne szólj, csak merülj el ugyanúgy benne,
mintha még ragyogna, minthogyha lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése