A megbántás,az igazságtalanság és az ezt követő megmagyarázhatatlan fájdalom mindig váratlanul jön,mindig a múltból jön és feldolgozhatatlan.Mert érthetetlen.
Most 50 év távlatából.
Akkor én még csak kislány voltam.
Érthetetlen,hogy még most sem akart róla beszélni,szerinte nincs miről.Szerintem van,lett volna miről. Megbocsátani valakinek csak akkor lehet,ha partner benne.
Ha elfordul a múlttól,nem vállalja a hibáit,akkor lehetetlen.Akkor a megbocsátás csak kimondott szó, nincs mögötte értelem,érzelem.
A szülőnek is kell tudni azt mondania,hogy bocsáss meg.
A szülő a szeretete által válik szülővé.
Ő sosem volt az apám.
Sosem éreztem magam szeretve,sosem volt kihez bújjak,sosem volt senki,aki megölelt volna.Miért? Mert az anyámra emlékeztettem?
Nem az én hibám,hogy ő meghalt.
Mégis...egy életen át kellett hordanom ezt a terhet.Az anyám korán elment,ő meg nem tudott az apám lenni. Nem tudott az unokáinak szerető nagyapja lenni. Nem tudta megbocsátani,hogy a világon vagyok.
Miért? Túl sok a miért ebben a történetben , és én tudom a válaszokat,amiknek ő hátat fordított.
Így ment el.
Nincs bennem fájdalom,nincs bennem szomorúság.
Megkönnyebbültem. Fellélegeztem.
Sírni lenne jó,de már nem tudok.
Ordítani lenne jó, de már nincs hangom.
Nem kellene gondolkodni és nem kellene érezni,de azt sem tudok.
Sakk...Matt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése